Halihoo❤
Nos korábban mint szoktam, de meghoztam az új részt!☺
Remélem ez nem lett annyira unalmas, mint az előző részek, és ha a rész elnyeri a tetszéseteket hagyjatok nyomot magatok után, és csatlakozzatok a facebook csoportba❤
Jó olvasást, puszi Zsófi❤
Gyorsan végzett, majd be is feküdt mellém az ágyba. Még egy jó ideig beszélgettünk, de végül ő volt az aki előbb hunyta le a szemeit, és aludt el.
December 6-a is egy ugyan olyan napnak indult mint a többi. Niall bár megígérte, de nem tudott hazajönni, így az évfordulónkat másik kontinensen kellett ünnepelnünk. Belegondolva... Hihetetlen, hogy egy év alatt mennyi minden történt. Egy éve ismertük meg egymást, de a gyerekeit hordtam a szívem alatt.
Reggel szokásosan negyed kilenckor keltem, hogy Flórának
elkészítsem a kajájat, és eldobjam őt a suliig. Bár nem volt szabad vezetnem,
muszáj volt, hisz nem volt más, aki elvitte volna.
Egy egyszerű cicagatyát kaptam magamra, és egy fekete pólót, ami
még júliusban lenge volt, most pedig a pocakomat alig fedte, egy kardigánt, és
a vastag kabátom.
-Indulhatunk?- kérdeztem kissé nyögve, mert eléggé fájt a hasam. A
Doki azt mondta, hogy az utolsó hónapba ez természetes, nem kell aggódnom.
-Ahha, de jól vagy?
-Persze. Csak már nehezen bírom el őket. Gyere menjünk, el ne késs!
Ötvenre a sulihoz értünk, ahol egy puszit nyomott az arcomra, én
pedig megígértem neki, hogy mire végez itt leszek. Innen nem haza mentem, hanem
be a belvárosba, hogy vegyek még pár újabb dolgot amik nem jutottak eddig
eszünkbe. Ilyen volt a két bébiőr, ugyaniscsak egyet vettünk, de rájöttem, hogy
mindkét pici ágyába kell egy. Így egy rózsaszínt emeltem le a polcról, mert
tudtam, hogy otthon kék van, és az lesz a kisfiunknál.
Tizenegy óra is lett mire hazaértem, de házba belépve egy nem várt
meglepetés fogadott. Az előszobában ott volt Niall cipője!
-Boldog évfordulót, Szépségem!- hallottam meg a Szöszi hangját, de
annyira megijedtem, hogy felsikítottam. Ez még nem volt elég még be is
pisiltem. Vagyis... Ahogy lenéztem magam alá egy kicsit zöldes tócsa volt az
előszoba közepén.
-Niall...
-Ez az, amire gondolok?
-Most... Még nem jöhetnének, Niall!
-Nyugalom Szépségem! Gyere, induljunk!
-Össze sem pakoltunk semmit!
-Most nem kell neked semmi ruha!
-Azért valamit pakoljunk!
-Nem. Kicsim, ne csinálj úgy, mintha minden rendben lenne! Szülni fogsz,
érted?! Már gyerekeid életéről is szó van. Most azonnal megyünk a kórházba!
-Oké... De azért megcsókolsz?
-Gyere ide, Szépségem!- magához húzott, és lassan megcsókolt.
Mikor elengedett a kezemet fogta meg, és elindultunk kifele.
Ekkor tudatosult bennem, hogy most hova is megyünk. Pár óra, és
anya leszek.
-Niall! Izgulok...
-Én is Drágám, de minden rendben lesz!
-Úgysem vettem nagy ajándékot az
évfordulónkra...
-Ők lesznek a legcsodáloatodabb
ajándék!
Mire a klinikára értünk néha már éreztem azt a húzó érzést, és egyáltalán nem volt kellemes.
-Niall ez nagyon nem jó!
-Nyugalom Szépségem!
Valahogy sikerült besétálnom, és azonnal egy szobába küldtek. Azt
mondták, hogy most megkezdődik a vajlúdás, türelmesen várnunk kell, míg eléggé
kitágulok. A férjem szólt a srácoknak, illetve Sophiának, hogy a húgomat hozza
el a suliból. A Szöszi bandatársai, Sonja Sophieval és Lottieval azonnal
repülőre ültek, hogy minél előbb ideérjenek. Dávid hamarosan beért, és ekkor
már ketten támogattak. Nagyon nyűgös lettem, bármennyire is féltem, alig
vártam, hogy megkezdődjön a szülés.
Délután négy óra után a Doki végre azt mondta, hogy előkészítik a
szobát, fél óra elteltével pedig már a szülőszobán feküdtem Ni kezét
szorongatva.
-Szóval Barbi. Ha minden jól megy, a gyerekek két órán belül kinn
lesznek. Ahhoz, hogy ez így legyen, mindent úgy kell tenned ahogy mondom, és
próbálj meg kitartani!
-Rendben.
-Kezdhetjük?
-Ahha.
Belém nyomták az érzéstelenítőt, és kezdődött is a szülés.
Egyszerűen rémes volt! Fájt, szúrt, húzott, minden bajom volt. Az időérzékemet
teljesen elvesztettem, nyomtam ha kérték, jópárszor kiáltottam is, de amúgy
ennyire emlékszem.
-Ez az, Kicsim! Mindjárt meglesz az első baba! Szuper vagy!
-Niall nekem te ne magyarázz ilyeneket! Te csináltál fel, amit itt
látsz, az mind miattad van!
-Shhh, tudom, bocsánat, nyugi!
-Nincs nyugi! Ha itt végeztünk, mész, és sterilizáltatod magad!
-Természetesen, mindenképp!
Erre már nem válaszoltam, hanem egy újabbat nyomtam és ordítottam.
-Barbi, ha még két ilyen lesz, kinn van az első.
-Doki nem bírom. Elfáradtam.
-Nem fáradtál el, minden oké. Gondolj ezekre a szépségekre, akiket
fél órán belül a kezedben tartassz!
-De alig bírok levegőt venni! Nincs erőm!
-Barbi, ne hisztizz! A gyerekeid életéről van szó! Háromra
nyomhatsz is! Egy! Kettő! Három!
Nyom, ordít.
-Szuper. Itt a feje. Pár perc, aztán meg is van.
Ezután egy kis ideig a termet csak a mi lihegésünk töltötte be
Niallel, majd a Doki felkiáltott, hogy nyomjak. Egy sikítás keretébem tettem
amit kért, majd meghallottam a legcsodásabb hangot az életemben.
-Nos, ő a kisfiú. Niall, elvágod a köldökzsinórt?- kérdezte az
orvosom, miközben a gyerekemet egy ápoló nőnek adta.
-A kislányt nem várhatom meg?
-Még várni kell addig pár percet.
Már épp indult volna el, mikor rákiáltottam.
-Ha itt mersz hagyni, esküszöm kilöklek az ablakon!
-Nyugi Barbi! Gyere, addig itt az én kezem, ezt szoríthatod!
A Doki már lecserélte a véres kesztyűt egy másikra, én pedig azt
fogtam meg. Niall egy-két perc múlva könnyes szemekkel jött vissza, de az arca
ragyogott.
-Gyönyörű baba! Na Szépségem, ezt is kinyomjuk hipp-hopp!
Öt percbe sem telt bele, a kislány is napvilágot látott. Ni az ő köldökzsinórját is
elvágta, és pillanatokon belül már a kezembem tarthattam a gyermekeimet.
Annyira gyönyörűek voltak!
-Ne sírj, Drágám!-
csókolta le a könnyeket az arcomról a férjem, de közben ő is sírt.
Hirtelen valami nagyon rosszat
éreztem. A mellkasomba szúró fájás jött, a látásom elhomályosult. Ahogy
nehezedtek el a szemeim végig pörgött előttem az életem.
Megszülettem, Flóra világra jött, majd
Ádi. Első nap az oviban, aztán a suliban. Első csók, az első modellkedésem.
December 6. Az éjszaka, mikor teljesen Niallnek adtam
magam. Elvetéltem. Azt
hittem megcsal. Elköltöztünk. Kiderült, hogy terhes vagyok. Esküvő. Szülök. A gyermekeim a
kezembem.
A képek ezzel véget értek, az utolsó az, hogy Niall
rózsaszín ajkai ag arcomhoz érnek. Ezután minden sötét.
*Niall szemszöge
Már jó ideje terveztem, hogy hazautazom Barbihoz az évfordulónkra,
így az egyik fellépésünk után haza induldtam. Tudtam, hogy mire a lakáshoz érek
nem lesz otthon, és így tényleg meg tudom lepni. Arra viszont egyátalán nem
számítottam, hogy elfolyik a magzatvize. Elkezdett tervezgetni, hogy még miket
csinálunk meg, de én azonnal kórházba vittem, hisz az ő, és a gyerekeink
életéről volt szó. Az ikreket nem mostanra vártuk, pár dolgot még meg sem
vettük. Oké, hogy nem szükséges két plüssnyul, de hát könyörgöm, a színük sem
egyforma, és a fülük is máshogy áll!
Annyira rossz volt így látnom szegény feleségemet. Egyre
gyakrabban jöttek a fájásai, de ő viselte, és csak nagyon a vajlúdás végén
ordibált. Illetve a szülés közben. Mikor azt mondta feladja, én már rég
felatdam volna. Ja, könnyen mondom ezt, nem én kockáztatom a gyermekeim életét.
Miután a kisfiunk kibújt odamentem elvágni a köldök bigyót, de vissza is
siettem a szerelmem mellé, hogy támogassam még a következő pár percben, míg a
kislányt is kinyomja. És ezt is megcsinálta.
Mindkét gyerekünket megfürdették, pólyába tekerték, és oda hozták
őket nekünk. Ahogy Barbi fogta őket elsírta magát, de nekem is könnyek csípték
a szemem.
-Ne sírj Drágám!- csókoltam le a könnyeket az arcáról, de ezután
nagyon furcsa lett. Lefehéredett, a szemei is kezdtek lecsukódni. Majd az egyik
gép amire rá volt kötve éles sipolásba kezdett.
-Doki! Mi történt?!
-Niall, azonnal menj ki innen!
-Itt mara...
-Most!- ordított rám, én pedig már kinn is voltam. A többiek
izgatottan néztek rám, de én csak sírtam. Azt hiszem elvesztettem életem
szerelmét. Azt a nőt aki mindent jelentett nekem.... A gyerekeink, akiket
mindvégig vártunk, a szíve alatt hordta őket nyolc hónapig, most megölték az
anyjukat.
-Niall mondj már valamit! Mi történt?!- guggolt le mellém a húga.
-Barbi.... A babák....
Nem bírtam megszólalni, csak bőgtem, mint egy kisgyerek. Láttam,
hogy egy ápolónő jött ki egy szomszédos teremből, egy kocsiban tolva a két
gyerekemet.
-Mr. Horan! Milyen nevet írhatunk be a gyerekeinek?
-Hagyjon békén! Nem kellenek nekem ezek! Megölték a feleségemet!-
ordibáltam, mire csend lett a váróban, csupán a két gyerek kezdett bőgni, mert
megijedtek.
-Uram, nem teheti ezt!
-Vigye őket innen!
A nő Dávidhoz ment oda, hozzám pedig Flóra.
-Niall! Nem teheted ezt! Az apjuk vagy! Az anyjukra nem
számíthatnak már, neked kell vigyáznod rájuk! Nem dobhatod el őket!
-De Barbi....
-Ők két kis darab a nővéremből. Őket hagyta neked.
Annyira rossz volt hallani, hogy nem látom többet a feleségem.
Csak kis részeit, a gyerekeinkben.
-Niall!- lépett ki a Doki abból a teremből, ahol a szerelmem szült.
-Igen?
-Gyere!
Ugyan oda vitt vissza, mint ahonnan kijött, de nem értettem miért.
Mikor megpillantottam a szépségemet alig hittem a szememnek. Nem volt rajt
semmiféle zsák, gépekre volt kötve, és aludt.
-Mi a franc történt, Doki?
-Mikor Barbi azt mondta nem bírja tovább, a szíve már tényleg
elfáradt. Ha a második babát kicsászározzuk semmi baja nem lett volna. Ez
az én hibám, be is ismerem, elnézést kérek. Szerencsére viszont, újra tudtuk
éleszteni, így talán nem lesz semmi baj.
Egyik oldalról a világ legboldogabb emberének éreztem magam, hogy
mégsem vesztettem el a számomra mindent jelentő nőt. Viszont a másik oldalról
elmondhatatlanul ideges lettem. Talán nem lesz semmi baj?! És ha mégis?! Mivel
a Doki amúgy egy precíz orvos, nem mondtam neki, de biztos voltam benne, hogy
ha a későbbiekben miatta vesztem el a feleségem akkora pert varrok a nyakába,
amekkoráról még soha senki nem is hallott!
-Értem, köszönöm. Mikor ébred fel?
-Pár órán belül. Visszatoljuk a
szobába, jó?
-Rendben. Khmm.... A gyerekeimmel az
előbb nagyon nem bántam jól. Esetleg láthatnám őket?
-Persze! Ők már abban a szobában
vannak, ahova Barbit toljuk. Ha jól tudom, az egyik ápolónő vigyáz rájuk, amíg oda nem érünk.
-Akkor menjünk!
Most egy óriási mosollyal az arcomon léptem ki a szülőszobáról, amit senki nem
értett. Mindenkinek kisírt volt a szeme, hisz azt hitték, hogy elvesztettük Barbit.
-Mi van Niall?
-Izé... Szülők lettünk!
-Azt tudjuk, de mi van a nővéremmel?-
kérdezte Flóra nagy nehezen,
ugyanis taknya-nyála összefolyt.
-A szülés után leállt a szíve... De! Sikerült újra éleszteni. Most alszik, nemsokára felébred.
Az utolsó két mondatom hallattán
mindenki fellélegzett, és mosolyogni kezdett. Elmondtam nekik, hogy én már
láthatom a babákat, nemsokára
pedig ők is, és akkor megtudják a nevüket. Mire beértem a 238-as terembe a
feleségem ágya is benn volt, ahogy a két hajas babám is.
-Mr. Horan! Lenyugodott?
-Igen, és szeretnék elnézést kérni a viselkedésemért. Nem gondoltam
komolyan.
-Persze, gondoltam. De a nevüket tényleg tudnom kéne.
-Zoe Ruth Horan és Christopher Tyler Horan.
-Nagyon szép nevek, gratulálok a választáshoz!
-Köszönjük!
-Most itt hagyhatom a babákkal?
-Igen, nem lesz semmi baj.
A zsepim a hátsó zsebembe raktam, és az ikrekhez sétáltam. Míg
Chris aludt, a kis Zoe fenn volt. Kivettem abból a kocsi szerű valamiből, és
óvatosan az ölembe vettem. Annyira pici és könnyű volt! Szinte eltűnt a
kezemben.
-Hát szia Tündérem! Annyira gyönyörű vagy!- nyomtam egy puszit az
arcára, és a pár szál haját hátra simítottam- Nagyon nagyon szeretlek! Téged
is, a tesód is, és anyut is!
A hajas babám megpróbálta megfofni az ujjam, de persze ez nem
sikerült neki.
Egy kicsit még nézelődött, de miután egy óriásit ásított
visszaraktam a rózsaszín lepedős alvó helyre. Leültem Barbi mellé az ágyra, és
a gyönyörű arcát simogattam. Nem nagyon akartam piszkalni hátha felébredtem,
mert szerettem volna, ha kipiheni magát.
Gondoltam egy pillanatra kimegyek a
többiekhez, és behívom Flórát.
-Bejössz?
-Be mehetek?
-Persze, gyere csak!
Felállt Dávid és Sophia közül, és mellém sétált. Visszamentünk, és ő azonnal az ikrek elé állt. Elmosolyodott, és
láttam, hogy egy két könnyet eleresztett.
-Gyönyörű babák, Niall!
-Tiszta olyanok, mint a nővéred! A
szemüket nem látod most, de azok teljesen.
-Barbi?
-Alszik, nem akarom felkelteni.
-Persze, ki kell magát pihenni.
Gondolom te nem akarsz elmenni mellőle, de Soph azt mondta hazadob engem ha
kell. Arra gondoltam, hogy hazamennék ebédelni, meg lerakni a cuccom. Hozzak be
valamit?
-Kérlek! Addig tényleg nem akarok
elmenni, amíg Barbi nem kel fel.
-Oké. Mondod mit?
-Sms-ben elküldöm, jó?
-Rendicsek! Na megyek is! Mindjárt
jövünk!
-Jólvan, vigyázzatok!
Miután Flóra kiment a teremből egy
ápolónő jött be.
-Elnézést uram, a gyerekeket el kell
vinnem vizsgálatra!
-Nyugodtan! Azt megkérdezhetem, hogy a
feleségem mikor fog felébredni?
-Másfél órán belül muszáj lesz. Ne aggódjon, nincs semmi baja!- mosolygott rám nyugtatóan, majd a gyerekeimmel
távozott. Dávid bekukucskált, és mondta, hogy el kell mennie, de este bejön. A
következő dolgom az volt, hogy Barbi apukáját felhívjam, hogy az unokái megszülettek. Az
én szüleimet még a szülés előtt értesítettem, mert azt a szerelmem kérte.
Megkérdeztem, hogy az övéivel mi legyem, de azt mondta ők nem annyira
számítanak. Mivel nem tudtam mit tenni, a szépségem ágyára ültem, és nyugodt arcában
gyönyörködtem. Egyszerűen nem tudom mit csináltam volna, ha elvesztem. Egy év, basszus! Ez a nő egy év
alatt annyira az ujjai köré csavart, hogy létezni nem tudnék nélküle. Reggel ő
az első gondolatom, este mikor elalszom az ő arca van előttem, és még álmodni
is vele álmodom. Soha nem gondoltam volna, hogy
tudok ennyire szeretni valakit. De ez valami csodás érzés! Tudni, hogy van
melletted valaki, aki szeret, és ugyan annyit jelentessz neki, mint ő neked,
gyönyörű dolog. Ha akkor nem ismerem meg... Ki tudja lennék-e más nővel ennyire boldog?
Az áplónő lassan visszahozta a
gyerekeinket, és láttam, hogy mindketten ébren
vannak. Eddig még csak játék babákkal próbáltam, de egyszerre vettem az ölembe
Zoe-t és Chris-t.
-Annyira szeretlek titeket!- néztem
őket babonázva. Ez a két hajas baba teljesen lenyűgözött, nem láttam még
hozzájuk fogható babákat. Mikor
vissza raktam őket az ágyba a fiam sírni kezdett. Nagyon megijedtem, de akkor
mégjobban, mikor pár másodperccel később a lányom is rázendített. Mindkettőjük
mellett volt egy-egy cumi, azt raktam a szájukba, és így hallgattak el.
Lassan Flóra és Soph visszaért, ekkor
már mindketten bejöttek. A sógornőm behozott mindent amit kértem, és lerakta a
szobába.
-A hordozókat nem kellett volna hoznom?
-Majd ha Barbi már fenn lesz hazaugrom,
meg téged is viszlek haza. Nem maradhatsz itt!
-Niall, majd lesz nálam, jó?
-Köszi Soph!
Este fél kilenc volt, én pedig a
szülés kezdete óta, azaz négy és fél órája.
-Hoztunk a mekiből, nem kell az itteni kosztot enned!- vigyorgott
Flóra.
-Honnan tudtad?
-Bár nem sokat vagy otthon, tudom, hogy hogy nézel, mikor éhes
vagy!
-Köszi!
Barbi még akkor sem kelt fel, mikor benyomtam a két BigMac-em, a
fagyim és az almás pitém, így kezdtem aggódni. A gyerekek közben tápszert
kaptak, mert az anyukájuk így megetetni sem tudta őket. Én inkább amiatt
féltem, hogy a mindenki által említett másfél óra már rég letelt, de a szemeit
még nem nyitotta ki. Nem tudtam jobbat, behívtam a Dokit.
-Ez normális?
-Már fel kellett volna kelnie.
Sophie❤
Sophie❤
